suli

Másnap, azaz szerdán... (ez volt az a nap, ami éjjel 4-kor indult) pedig irány az egyetem (térkép, új ablakban). Na persze nem gyalog: Yi-Hsuan, alias Dennis (akinek a nappalijában megtelepedtem) elvitt kocsival. (Érdemes megjegyezni a mintát, egész jól ismétlődik a következő napokban).
Van ugye a város... ami, első benyomásra, nagy, jó hosszú és egyenes utak vannak rajta, építkezés szerint pedig az a tipikus Amerika, a megfelelő stílusú házakkal, helyenként kipakolt USA zászlókkal. Majd következik a füves, kiszáradt puszta, kisebb lankák, villanypóznák sora a nyílegyenes út mellett. Megy közben a rádió, a szokásos slágerek, azért az időnkénti reklámok ízes amcsi hangvétele egész jól megadja a hangulatot. És persze mindez huzamosabb időn keresztül. Semmi sincs közel.
Már messziről látszik az egyetemi komplexum. Zsírúj az egész, bent a puszta közepén, és bár nem kifejezetten dombszerű, ahova épült, mégis jó a kilátás a környező semmire, a távolban talán utak körvonalaival. (Állítólag télen ez az egész zöld is tud lenni. Fura most elképzelni.) Megkerüljük az épületeket (street view-ról már homályosan ismerős minden), beállunk a parkolóba, és irány az épület.
Naigen, parkoló. Látszik, hogy szeretik az autókat errefelé: a méretes aszfalttömeg, ahol megálltunk, csak egy a jónéhány közül, ami fellelhető a környéken. Még a városban is mintha így épülnének a csomópontok: parkoló, körülötte pedig kisboltok, nagyobbak, bank, telefonbolt, kajálda. Szigetekben.
Az épületbe befelé menet mindenesetre alkalom nyílt átélni a hely egy egész feltűnő jellegzetességét: miszerint... meglehetősen meleg van. A nap nagyságrendileg felülről is tud sütni, olyan intenzitással, ami nem teszi kérdéssé, hogy akarsz-e huzamosabb ideig álldogálni alatta... a levegő pedig ennek megfelelően olyan, mintha hajszárítóból fújnák. Ilyen hőmérsékletben már vártam, hogy hány másodperc után kezd rólam dőlni a víz... de nem. Köszönhetően a száraz időjárásnak, sokkal elviselhetőbb a helyzet, mint egy magyar kánikula, pedig még melegebb is van elvileg.
(Más kérdés, hogy itt ez megy egész nyáron.)
Persze a suliban van hűtés. Mint ahogy gyakorlatilag mindenhol. (Volt, amikor már egész konkrétan fáztam!)
Kis bemutatkozás a laborban (végülis már majdnem mindenkit ismertem, de végre találkoztunk a proffal is!), meg helyet is foglaltam magamnak (naszóval adtak).
Apropó, labor. A neve hallatán inkább fehérruhás alakok hajlamosak elképzelődni, kémcsövekkel, na itt semmi ilyen sincs: kb. így hívnak mindent, ahol emberek valamin dolgoznak. Nálunk persze tipikusan számítógépekkel. Hosszú beugró, két oldalt asztalokkal, előtte polcokkal: ilyenek ismétlődnek párszor, tipikusan adott prof alá tartozó hallgatók jellemző tartózkodási helyét képezve. Mindenhol számítógépek (az asztalomnál balról egy, alul egy, ja és még az enyém is), monitorok, csavarhúzók, papírdobozok (amikben mindezen tárgyak valaha megjöttek), tányérok, kinyomtatott cikkek és fekete pöttyös a4-es lapok kamerát kalibrálni. Az előtérben mikró.

A labor

Ez lett a helyem

Persze nekiálltam olvasni valami cikkeket, de végül elkezdett körvonalazódni a mai nap programja: úgyis vagyunk ketten újak (Sifei / Jennifer és én), menjünk bankszámlát csináltatni, bevásárolni, ilyesmik, aztán meg a prof, Ming-Hsuan, meghív minket kajálni valahova. Kúl.
Első állomás a bank, egészen konkrétan a Wells Fargo, ami, mint kiderült, Kalifornia legnagyobb bankja (legalábbis itt van jó sok fiókjuk meg ATM-jük). Persze ez is egy parkoló köré települt, hova máshova... de belülről már mutat a hely valamit a hozzállásból: jobb oldalt az otthon is megszokott "erődítmény, aminek a másik oldalán ülnek a bankos hölgyek" dizájn, bal oldalt viszont szép nagy fa asztalok, alacsony paravánokkal elválasztva, ízléses görbülettel. Nos, itt kötöttünk ki, egy Tony Yang nevezetű fazon kíséretével, aki lelkesen üdvözölt minket, majd leültetett, és előkapva pár prospektust, javasolt egy bankszámla-fajtát. Lelkesedése még tovább növekedett, amikor megtudta, hogy mindketten kb. 2 napja vagyunk az USÁban, na meg alkalom nyílt megbeszélni, hogy épp mi folyik az olimpián, meg Magyarországon milyen az időjárás... emlékeztető: továbbra is arról van szó, hogy bementünk egy bankba és nyitottunk egy bankszámlát. Nem egyszerű.
Ha már bankok... ugye, vittem Mastercard kártyát, mert az úgyis mindenhol működik, ellentétben az itthoni, sima, OTP-s Maestroval, ami meg úgyse. A teljes nyugalom pedig egészen addig meg is volt, amíg (a harmadik repülőn, naplemente előtt picivel) eszembe nem jutott az a tény, hogy miután otthon vásárlásra mindig a Maestrót használtam (a Mastercardot meg csak neten), utóbbi pin kódjáról a leghalványabb lila fogalmam sem volt. Laptop elő, hátha felírtam valahova... de nem.
Egyéb anyagi erőforrások: kb. 25 euró, 2 és fél font (amit még az angoloktól kaptam euróból vissza a fél liter vizemért... ezek se egyszerűek), ill. 2 ezer forint. Csodás. Ennek megfelelően meglehetős örömmel töltött el az az esemény, amikor az első egyetemi nap eleje táján az automata mégiscsak a kezembe nyomott néhány zöldhasút. Konkrétan ezt itt:

Nade, visszatérve Wells Fargóékhoz: egyrészt közölték, hogy jahh, kellene $100 számlát nyitni, de tulképpen jó az nekik később is. (Ők se egyszerűek.) Mindenesetre én már elhatároztam, hogy legyen minden rendben, kezükbe is nyomtam a Maestrót (ami... khmm... nem tuti hogy működik) meg a Mastercardot ("jóde ehhez pin kódom meg nincs").
Megoldották.
Mindez amúgy már a klasszikusabb bank kinézetű felén folyt a helynek (kevésbé klasszikus hangulattal: a bankos csaj annyira megörült neki, hogy ez az első napom az Államokban, hogy még a főnökének is elújságolta, aztán jóól kezet is fogtam mind a kettőjükkel).
Végül boldogan és megelégedetten távoztunk egy-egy köteg tájékoztató, csekkfüzet (!), na meg egy Wells Fargo logós, félliteres, duplafalú műanyag pohárral egyetemben (beépített, csavaros szívószállal).
Kocsiba be, utcán végig, kanyar, megint végig, megint kanyar... Kb. annyi képem volt a város szerkezetéről, hogy az autó mintegy teleportként funkcionált, ami kis zúgás után minden alkalommal valami totálmás helyen rakott ki... gőzöm sincs, hol. Most épp telefont venni Sifeinek, AT&T-éknél.
Íme a mellékelt ábra, hogy itt se rózsaszín minden: a srácon azért eléggé látszott, hogy ő most itt nagyon el akar adni nekünk dolgokat. Persze az is beleszámít, hogy az AT&T a nagy és gonosz telcó. Mindenesetre kaptunk neki sim kártyát. Nekem nem, úgyis t-mobile-os a telóm, meghát... maaajd.
(Azóta amúgy már két USA telefonszámom is van, mobilom viszont egy se. Ne legyünk már egyszerűek mi se. Részletek később.)
A nap aztán egy indiai kajáldában zárult, a proffal meg az egész kutatócsoporttal. Picit jellemző, hogy a prof ötlete volt az, hogy pakoljuk ki az összes kaját középre, így mindenki ki tud próbálni mindent... a csirkés spenótos szószos izétől kezdve a nagyoncsípős szószos csirkés izén keresztül... asszem valami bárány is volt. Mindenesetre finomak. A mangós smoothie szintén.
Utána meg haza... ide:

Nappali. Igen, a kábel tényleg a gumimatracból jön.