0

És akkor az előzmények. Mert Mercedbe valahogy el is kellett jutni... szóval íme némi útibeszámoló, viszonylag ritkásan készült fényképek kommentelése által.
Augusztus 7, hajnal. Vagy reggel. Mindegy, korán... szóval irány London, egy British Airways gépen (egy sima Airbus 320... bár persze lényeges az eltérés a Wizzair hasonló gépeitől annyiban, hogy nullától különböző mennyiségű dolgot kaptunk :))

Ez még itt szerintem Magyarország

(Természetesen dokumentáltuk.)

Kaja.

... végül elértünk Londonig. Mint a mellékelt ábra is mutatja.

Jellegzetes kép Londonról

Kiérve a felhőkből (... amiről persze nincs kép, mert ugye Kapcsoljunk Ki Minden Elektronikus Eszközt Leszállás Közben) amúgy már egész felismerhető lett Anglia. Egyrészt, minden zöld. Másrészt pedig... London valami elképesztően nagy, lapos, és nagyrészt pirostéglás sorházakat tartalmaz, óriási mennyiségben. Szerintem ehhez képest az újradizájnolt lakótelepeink színes házai maga a gyönyörködtető változatosság...

(További élmény, még felülről: jé, ezek tényleg baloldalt vezetnek...)

Standard Airbus A320

Nade ugye ahova megérkeztünk, az a Heathrow, amiről azért lehet tudni, hogy nem kicsi. Tény. Mindenesetre minden egyértelműen ki van írva, meg a tömeget követve se lehet sokat tévedni, mindezt hosszú folyosók során keresztül. Újabb biztonsági ellenőrzés, majd jött a "mégis mit csináljunk most két órán keresztül" projekt.

(A kedvenc a "Multi Faith Prayer Room itt balra" tábla volt, legközelebb már tényleg csinálok fényképet róla...)

A géphez vezető folyosónak viszont külön várója volt, a pultok mögött gyönyörűszép fa "American Airlines" logóval ellátott fal, ill. újabb biztonsági ellenőrzés. Nem voltak kifejezetten elnagyoltak... bár lehet, hogy csak én részesültem abban a szerencsében, hogy mindent kipakoltak, megnéztek, végigbökdöstek (és még Güntherkén sem lepődtek meg. Nem semmi.) Mindezt amúgy teljesen normálisan és udvariasan. Sőt, utána a váróban előkerült egy hölgy kérdőívvel, hogy értékeljem a reptér nyújtotta élményt, meg hogy miben fejlődhetnének még. Vagy tényleg Nyugat, vagy csak nagyon bürokraták...

A gép, amivel az út következő, 7.5 órás szakaszát megtettük, már az American Airlines színeiben díszelgett, íme.

Boeing 777

Eddig persze semmi extra. Repülőgép, szárnyak, két hajtómű, ennyi. Csak beszállás után jött át, hogy ez mennyire NAGY. Belülről ugyanis... két folyosó, a gép szélén 2-2 széksor, a közepén meg még 5. Kivéve persze az első osztályt: paravánokkal elválasztott, hátrahajtható ülések, 4 a gép szélességére. Mindenesetre fejenként egy LCD nekünk is jutott. Plusz egy piros takaró, valamint egy párna.

A jobb felső sarok a gép közepétől még mindig csak balra van...

A 7.5 óra márpedig hosszú. Valamiért azért nagyságrendekkel jobb, mint ugyanez buszon, már csak azért is, mert adnak kaját, kétszer is. Ez itt mustáros csirke bébirépával, saláta, de még kenyér és sajtkrém is volt hozzá.

Amikor pedig már kezdtem volna gondolkozni, hogy kéne valamit kajálni délután is, megdobtak ezzel:

Minipizza

És az elmaradhatatlan...

Almalé over Atlanti-óceán

Egy ideig aztán csak óceán és felhők, viszont végül beérkeztünk Kanada fölé. Ilyen távolságnál amúgy már simán érezhető, hogy a Föld márpedig gömbölyű, szóval nem a térképen vízszintes a legrövidebb út, hanem meglehetősen felfelé görbül, mint a térképen látszik is.

Kanada pedig... legalábbis látványra... meglehetősen kevés lakott területet tartalmaz, néha piciny falu 20 házzal a barominagy fenyőerdő szélén, ill. csomó rejtélyes fehér vonal mindenhol, amik valószínűleg utak (valamennyire).

Kanada, messze felülről

Haladtunk tovább... és bár nehéz eldönteni, hogy hol is kezdődött az USA, látványosan növekedett a népsűrűség. Na meg persze egész szép autópályákat lehetett látni.
Chicago előtt viszont még át kellett repülnünk a Nagy-Tavakat, egész konkrétan a Michigant... naigen, tó. Asszociáció: Balaton. Najó, picit nagyobb. Íme a partvonal:

Michigan-tó

Namármost ami földrajzórán kimaradt, az az, hogy ez a Balatonnál azért nem kicsit nagyobb. Mivelhogy jobbra én is csak a gép szárnyát láttam, pont ugyanúgy tűnt elő a tó egyre nagyobb része, mint ahogy a képen... a másik part meg még mindig sehol. A vége felé már tényleg szinte csak a víz látszott (közben elkezdtünk süllyedni, lévén Chicago valahol a másik part környékén keresendő).
Innen aztán már kép viszonylag kevesebb, valószínűleg pont azért, mert annyira nem is unatkoztam. Mert hát megérkeztünk ugye Chicagóba. Még a gépről láttuk a felhőkarcolókat, menőség... de egyébként előbbiek a város területének csak nagyon pici részét teszik ki, a maradék pedig... ami az angoloknál a "vöröstéglás sorház, végtelen sorokban", az itt a "kertes házak, szépen tervezett utcákkal és véletlenszerűen elhelyezgetett, nagyjából egyforma méretű fákkal". (Így néz ki amúgy Merced is...) Maguk a házak azért nem tökegyformák, de vannak annyira hasonlóak, hogy fenti minta, ha kellő távolságból nézzük, ugyanúgy nézzen ki a város különböző részein. (Mint a vörös sorházak.)
Mindenesetre repülőből ki, hosszú folyosón végig, sorba beáll. Jobbra USA állampolgárok és zöldkártyások, balra mindenki más. A folyosót oldalról mindenféle fura műalkotások ("ezt a padot az X chicagói iskola tanulói festették" jellegig bezárólag) díszítették, középen egy-két biztonsági / reptéri valaki terelte a népet. Folyosó vége balra be.
Már a sorban sikerült összeismerkedni egy... tulképpen lila fogalmam sincs, milyen illetőségű hölggyel, kb. finn, svéd vagy norvég lehetett, aki vmi üzleti tárgyalásra ment. Időadatok: elvileg 3.50-kor szállt le a gép, gyakorlatban 4-kor, nekem 7-kor indult a következő, na neki meg fél6kor. Amiért érthető módon aggódott kicsit.
A helyzet akkor se javult sokat, amikor a díszes folyosó végén győzedelmesen bekanyarodtunk, hogy márpedig mi végigálltuk a sort... a sor ugyanis kb. csak most jött, többszörös S alakban, egy jó nagy hallt megtöltve, előtte állomások, felette piros LED kijelzőkön futott, h ide épp állandó lakók (zöldkártya / állampolgár), átszállásra várók vagy direktben ide érkezők jöjjenek. Valamikor itt jött el az a pont, amikor a skandináv hölggyel való őszinte együttérzésem helyét átvette a "hűbasszus azért csak nem kellene már lekésni" hangulat.
Mindezen sorbaállás összesen ugyanis 2 óra szerintem simán volt.
Utána már egész jól pörögtek. Persze elújságoltam nekik a szendvicseket, amit annak rendje és módja szerint előirányoztak megsemmisítésre (feltehetőleg), megvédendő az Egyesült Államokat mindenféle külső fertőző izétől (többször is beolvasták, hogy aki az elmúlt pár napban volt farmon és találkozott szarvasmarhával, az szíveskedjen ezt jelezni). Mindez amúgy egy három lépéses folyamat része volt, útlevél (ott is lement egy pár mondatos beszélgetés, de jó fejek voltak), vám, meg még valami (ja, és már a repülőn kiadták a kék kis űrlapot, hogy kezdjük el töltögetni).
Nade ezzel még nem volt az egész: a gép ugyanis másik terminálról indult. Na persze a "menjünk a tömeg után" és a "kérdezzünk meg random embereket, hogy az American Airlines gépek honnan indulnak" módszerek itt is egész jól működtek, na meg úgy tűnik, hogy ők is tudatában voltak annak, hogy baromira késésben vannak mindennel (az egyik soron végigment egy hölgy, ránézett a beszállókártyánkra, majd közölte, hogy a bőröndöt dobjuk be oda a többi közé (mutatott egy halomra), majd ők elintézik, menjünk. Ezt tettük (mindeközben összefutva egy kazahsztáni sráccal, aki szintén valami egyetemre megy... és még egyszer megállapítva, hogy én még egész jó vagyok a 7es gépemmel).
A gép a 777-eshez képest kb. olyan érzés volt, mintha a Veszprém-Budapest volánbuszra ültem volna fel, kicsi és picit kopottas. Jóigen, USA belföldi járat. Mindenesetre még ezzel is mentünk vagy 4 órát.

Késő délutáni fények. Otthon idő: éjjel 1.

Mindeközben sikerült megfigyelni a már említett naplementét, nos, íme:

Illetve a "nap már lement, de kisüt a felhők alól rész.

Mindez amúgy tényleg egész sok időn keresztül folytatódott (kb. a Nap csak akkor mozgott értelmes sebességgel, ha nem repültünk éppen Nyugat felé).
Az út másik (és még ennél is nehezebben, azaz kb. sehogyse fényképezhető) része az volt, amikor megjöttünk Kaliforniába (szép kis városok, szabványos négyzetháló szerkezettel, lehet találgatni, hogy vajon melyik Merced), na meg amikor előbukkant San Francisco (ami valami elképesztően nagy, kivilágítva). Mondjuk nem segített sokat az élményen, hogy a leszállást az egész gépen hallhatóan végigfesztiválozta egy kb. 4éves... (mielőtt jönnének a megjegyzések a hülye elkényeztetett amcsi gyerekekről: bár már nagyon megcsappant a részarány, de ők történetesen magyarok voltak). De a fényekkel nem volt semmi gond. Meg a híddal se, ami a nagy fekete víztömeg fölött húzódott, kb. 4 sáv oda-vissza irányban, autókkal.
Picit később már a reptér ajtaja előtt álltam, macbook elő wifit keresni, ill. telefon, hogy majd rácsörgök a srácra, aki kijött elém Mercedből. Végül ő csörgött, majd elő is kerültek az egyik új lánnyal (aki egy napja már ott volt) és még egy sráccal (aki szintén velünk jött). Aztán irány Merced... egy menő és meglehetősen nagy Dodge lilafogalmamsincs-milyen kocsival. San Francisco Bay Bridge alsó emelet... meg autópályák végeláthatatlan sora két órán keresztül (megjegyzés: itt éjszaka aszfaltoznak. Több helyen is.)
Nos, ennyit az útról... íme, megvalósítottuk a 30 órás napot. (Sőt.) Éjjel negyed 2 körül dőltem el végül a vendéglátóm nappalijának egyik nagy és kényelmes fotelén, és kb. 2 másodpercbe telt elaludni. Végre.
(És talán ezek után picit érthetőbb, hogy a világ alapvető rendjének mekkora felrúgása kellett ahhoz, hogy felébredjek 4kor :))