Berkeley

Némileg jellemzi az itt előforduló őskáoszt, hogy csak most jutok el a múlt heti események rövid kommenteléséhez... nos, tehát Berkeley.
A sztori ott kezdődik, hogy van egy kutatócsoport az UC Berkeley-n, akik picit hasonló irányból közelítik meg a világot, mint mi (kb. azzal a különbséggel, hogy ők többet foglalkoznak azzal, hogy igazi agyakat modellezzenek, minket meg nem érdekel, hogy az igazi hogyan működik, a lényeg az, hogy működjön a rendszer). Nos, ők hívták meg az egyik labortársunkat a heti meetingjükre, és, mivel majd én is hasonló dolgokkal fogok foglalkozni, a srác kitalálta, hogy akár mehetnék én is.
(Ezaaaz, megnézzük a Berkeley-t!)
Merthogy a hely igencsak menő. Kb. az egyik legmenőbb egyetem a témában (a környéken legalábbis... és akkor a Stanford a másik), de általánosabb számítógépes témákban is eléggé ottvannak (kb. a 80-as években náluk írták a Berkeley System Distribution, alias BSD UNIX-ot, amiből még vannak darabok a példa kedvéért még a mai iPhone-okban is.) Szóval tipikusan egy olyan suli, ami rajtavolt a "meg kell nézni" listán.
Szóval irány a Bay Area (alias a San Francisco Öböl környéke, de megintcsak kissé lefordíthatatlan a dolog). Mindez autóval kb. 2 óra. Merced kissé vidékies, néhány-ház-a-pusztában-elszórva környékét elhagyva pedig máris megérkeztünk a kaliforniai pusztába. Íme.

A zöld szín hiánya egész jellemző

Dombok, egész meredeken (valószínűleg ugyanaz megy itt a kopár dombokkal, mint ami miatt San Franciscóban a jól ismert utcákkal). Plusz néhány szélerőmű.

Ahhoz képest egyébként, hogy mennyire hosszúak az utak, kb. ki vannak annyira töltve, mint a magyar autópályák. Például ilyenekkel.

És akkor még nem is fért rá az egész a képre.

Végül beértünk a "városba". Ami gyakorlatban több város. Oké, hogy egybeépültek, de ettől függetlenül nem az egészet hívják San Franciscónak (ott még konkrétan nem is voltam, a repteret kivéve). Van helyette viszont Oakland, Berkeley (városka ez is), meg olyanok, mint Palo Alto, Mountain View, Cupertino (utóbbiak ismerősek lehetnek, ha kellően kocka az ember, amúgy Gugliék meg Apple-ék lelhetők fel a környéken. Na és még sokan mások.)
Azért itt legalább már van valami "tömegközlekedés" jellegű dolog: a BART (Bay Area Rapid Transit) egy, az egész területet összefogó, leginkább a budapesti metrószerelvényekre hasonlító dolog, amit eddig még csak föld felett láttam haladni, de ott viszont az út felett.

A BART pályája balra fent

További menőség egyébként, hogy a végállomásoknál egész méretes (értsd: kb. 4 emelet) parkolóházak lelhetők fel, szóval simán ott lehet hagyni a kocsit.

Végül pedig jött a Berkeley maga.

Ezt láttam meg belőle először

Első benyomás: itt hideg van.

Kifejezetten fura amúgy, hogy jó hogy ez itt Kalifornia, de eddig nagyságrendekkel többször meg többet fáztam, minthogy melegem lett volna. Vagy azért, mert nagyon rákapcsolják a légkondit (mint ahogy a suliban szokták), vagy mert az Öbölnél kb. 10 fokkal hidegebb van, mint Mercedben. És még szél is fúj.

Irány tehát (enyhén vacogva) a... valamelyik épület.

A campus jellegére amúgy kifejezetten hasonlít a Műszakira: csomó park, na meg elég eklektikus felhozatal épületekből: ahol mi voltunk, az a "sokemeletes szockós kocka" kategória volt, de voltak boltívek, na meg a torony, ami úgy tűnik, van minden nagyobb sulinak. (Kb. ez a Jellegzetes Dolog, amiről a Berkeleyt Meg Lehet Ismerni.)

(bár nem biztos, hogy ekkora felbontásban is.)

Mindenhol hallgatók, nagy tömegekben egyik helyről a másikra, gyalog, gyakran biciklivel (a bringa nagyon népszerű errefelé).

A tulajdonképpeni meeting tartalma felteszem senkit sem mozgatna meg különösképpen, mindenesetre volt süti, csak hogy pozitív képet alkosson róla mindenki.

Utána kimentünk kajáért (a sláger a megaméretű falaffeles szendvicsszerű izé volt), majd betelepedtünk a parkban az egyik fa alá (kőpadok, hallgatók), és részben az eddigi témát tárgyaltuk, de aztán gyorsan elterelődött a beszélgetés olyan hasznos témákra, minthogy hányszor messzebb vagyunk a Naptól, mint amekkora (a Nap mármint). Végül pedig, visszaindulás előtt, elindultunk ketten felderíteni a campust.

Megjegyzés: nagy.

Szerintem simán megvan a Műszaki kétszerese, de épületek száma alapján lehet, hogy még nagyobb is. És mindenhol parkok. A parkokban pedig mókusok. Tömegesen. Nagyok. És szemtelenek.

Lásd a videót alant.

(Volt, amikor egyszerre hatot láttunk egy nem különösebben nagy parkos részen.)

Visszafelé picit hosszabb ideig tartott az út (igen, dugók itt is vannak... bár legalább mindig frissen látszik gugli mapsen, hogy hol). Sőt, még aztán még egy kajáldába is elmentünk a labortársakkal, ami bár nem volt különösebben olcsó, de ingyen volt a saláta tetszőleges mennyiségben... és mindezt összekombinálva azzal a ténnyel, hogy szerintük a rántott csirkecomb a "saláta" kategóriába sorolódik... kb. már előbb jóllaktunk, minthogy kihozták volna a főkaját.
Végül aztán némileg kimerülten sikerült végül beesni otthonra...

(ahol még azelőtt beszálltam az ádáz pókercsatába, minthogy kb. leültem volna.)
Naigen. Egész megbízhatóan sikerül hozni a nem-kifejezetten-túl-sok alvásmennyiséget...

random epizódok múlt hétről

A múltkori posztból még le is maradt, hogy minek köszönhető a fotók picit megnövekedett mennyisége... vettem ugyanis telót. Egy Galaxy Nexust konkrétan. Közvetlenül Gugliéktól, postán.
Persze előkerült a szokásos kérdés, miszerint hogyan legyek én pont akkor otthon, amikor megjön a csomag? (Ráadásul nem is otthon... a csomagot még a régi helyre rendeltem.) Már előre készültem a "sajnos nem sikerült kézbesíteni" mailekre, na meg hogy újabb expedíciókat kell majd szervezni az UPS valami helyi elosztóközpontjába, ahol esetleg odaadják...
Nos, mint kiderült, a dolog korántsem olyan bonyolult. Ha ugyanis nem vagy ott, simán otthagyják a csomagot az ajtód előtt.
És nem csak matematikai esélyed van arra, hogy még ott is lesz, amikor hazaérsz.

Ott volt.

Az elmúlt hét egészen hasonlított az előzőre: reggel suliba be, este (jellemzően az utolsó, este 7-es busszal) haza, közben meg cikkolvasás a laborban, még egy-egy orientációs előadás, ilyesmik.
Lett viszont biciklim! Még múlt héten találtam craigslisten (apronet.hu USA verzió), utóbb pedig kiderült, hogy a srác, aki felpakolta, szintén PhD hallgató, tőlünk nagyságrendileg két folyosónyi távolságban. (Kicsi a világ...) A bringa pedig úgy keletkezett, hogy a srác egy szobatársa hazaköltözött (Mexikóba), a bringát meg itthagyta, elvégre picit macera lenne elvinni olyan messzire. Szóval nem sokkal drágábban, mint a Targetes legolcsóbb "nem kell neki sok, hogy szétessen" bringa ára, lett egy, ami még gurul is.
És mekkora menőség már, hogy végre nem kell végiggyalogolni az utcákat... meglehetősen boldog voltam a frissen nyert szabadságommal hazafelé, tettem is egy kört a környékünkön, de végül aztán (a szokásostól eltérő irányból) irány az utcánk. Végigtekertem az ismerős házak között, a zsákutca végéig (jé de fura, áll vagy két autó a házuk előtt), és már épp leszállni készültem a bringáról, amikor feltűnt, hogy valami nem stimmel a házszámunkkal.
Továbbá térben sem teljesen ott van, mint ahol lennie kellene. És a színe sem jó.
Nos, lehet, hogy még csak én nem látom teljesen különbözőnek a standard USA kisvárosi utcákat, de... tény, a házak szinte mind különbözők, az összkép viszont meglehetősen hasonlít kb. egész Merced bármely utcájában. Főleg, ha újak a házak. A szomszéd utca meg aztán tényleg majdnem tökugyanaz...
De ha már USA kisváros: egyik nap épp a szokásos útvonalon haladtam lefelé a buszmegállóhoz, amikor is az előttem kb. 100 méterre haladó... valakit (pontosabb emlékeim nincsenek) oldalról lerohant egy kutyaszerűen kinéző valami. Az illető vissza is szólt nekem, hogy enyém-e, majd ezt nem sokkal követve megjelent nálam is a kutya... nos, ha a "cuki"-nál jobb kifejezés létezik, várom az ötleteket, de szerintem nem fogom megúszni, hogy használjam rá... íme.

Najó, de akkor most miafenét kezdjek egy, a világból random előkerült kölyök uszkárral? Nos, a rendezettség itt is győz: nyakörvön pici fém izé, rajta "Please return me to", cím, telefon. Mobilt elő, gugli maps, meg akkor már fénykép (na ezért homályos a kép, egyik kézzel simogatni kellett a kutyát, különben nem maradt volna ott). Mint kiderült, a szomszéd utcából jött, ellenben arra, hogy utánamjöjjön, egész csekély megbízhatósággal tudtam csak rávenni, szóval megfogtam és odavittem kézben... (közben furán nézett, hogy mégis mi a fenét akarok). Egy hölgy, aki az utcában egy kocsiból pakolt valamit, útba is igazított, csengőre kijön egy fiatal nő, igen, az övék, nagyon szépen köszönik, tökjó minden, satöbbi. Happy end.
Pedig homályosan azért valami "mitakarsz, jahh, mienk, nemharap, megoldjuk" asszociációim is támadtak, de itt valahogy tényleg mindenki meglepően normális.
(És némi sprint után még a buszt se késtem le. Bár közel volt.)

 Plusz még néhány új dolog a hétről. Ez itt egy eperlekváros croissant, félig túróval dúsítva:

Szerintem nem az, de nem baj.

Ez meg a két monitor a laborban:

(Ami nem látszik, mert kb. 2 pixelnyi helyet foglal el a képen, az a bal oldali monitoron a pici számláló, nyolcvanvalahány nappal a következő konferencia-határidőig. Ami picit kevésbé idillikussá teszi a képet. De majd meglátjuk.)

Coming up next: Berkeley és a mókusok.

beszerzőkörút

Szombat. Újabb expedíció készülődik, a tervek: AT&T délen, aztán keleti irányba a Target (kb. a helyi Tesco), majd továbbhaladva és a távoli G Street irányába előretörve (csöppet sem visszariadva a sivatagi hőségtől) irány a Wells Fargo bankkártyát aktiválni... végül pedig hazajutni, mielőtt leszáll az éj. Vagy szomjandöglenek a tevék.

Mindenesetre szerencsés időjárásnak örvendhettünk, voltak ugyanis felhők! Sőt, valahol messze Délen még majdnem meg is áztam, köszönhetően a teljesen váratlan esőszerű képződménynek, ami egészen gyanúsan emlékeztetett egy magyar zápor kezdetén a hőségben lehulló pár esőcseppre, azzal a különbséggel, hogy nem volt utána zápor.
Sikerült is elérni az elsődleges célt, az AT&T mercedi üzletét, ami amúgy nem sokban különbözik mondjuk a Mammut T-Mobile kirendeltségtől: telefonok kipakolva (nagyságrendileg ugyanazok, mint itthon), összevissza mászkáló emberek... az ajtóban a csaj elkérte a nevem, ennek megfelelően némi várakozás után elő is került a telefonos srác (ugyanaz egyébként, mint múlt héten), hogy mit is szeretnék.
Nos, és akkor kis kitérő az USA mobilhálózatairól... a helyzet picit hasonlít arra, ami a nettel megy, egész meglepő eredményekkel.
Távolról naná, persze, iPhone-ja van mindenkinek, menőség, csak mindig arra panaszkodnak, hogy lassú a net, meg hasonlítgatják a szolgáltatókat... minek ennyit nyafogni. Jóigen, néha lassú. Van ilyen nálunk is.
Ennek megfelelően némileg meglepődtem azon, hogy ha T-Mobile-os vagy (T-Mobile USA), akkor az épület belsejében egész jó eséllyel nincs térerő.
Nemcsak net nincs. Térerő se.
Magyarországon ilyet legutóbb lakott területen a 300 lakosú Sima községben tapasztaltam, a Nokia 6150-esemmel, amit befőttesgumi tartott össze, nehogy szétessen.
Tény, nagy ország, és picit nehezebb jól lefedni, mint Magyarországot (ahol azért szintén vannak "erdő közepe" jellegű helyek). Mindenesetre, mint ezt utána alkalmam volt a zsírúj AT&T SIM kártyámmal kikísérletezni (ők állítólag valamennyire még az egyetemen is működnek, miután beraktak egy tornyot a campus mellé), nem nagyon divat túlzásba vinni a lefedettséget: a Target kellős közepén 1 vonalkányi térerő volt a 4-ből.
Nos, valahogy így győztek meg arról, hogy bár az AT&T ár/teljesítményben nem hangzik olyan fényesen, meg amúgyis nagy és gonosz, nem árt, ha fel is tudnak hívni, ha épp suliban vagy. Szóval így lettek végül ők.
(Viszont legalább wifi viszont otthon is van, meg a suliban is. Lehet spórolni a 250 mega nettel.)
Vissza tehát az expedícióhoz. Időközben sikerült érinteni mindenféle tereptárgyat, úgymint ezt a néhány fát itt:

Ezek állnak a Yosemite és az El Redondo sarkán 

Esélyes, hogy ezek ugyanazok

Illetve már végre lefényképeztem azt az útszakaszt is, ahol még előző héten sprinteltem bele az ismeretlenbe:

Ezen a kedvenc fáink a járda semmiben elvesző végénél keresendők

(Mellékelt ábra: árnyék nincs rajta sok.)
Picit befelé a városba viszont van például kutyafuttató. Kerítéssel, táblával, szabályokkal.

A zsilipelhető elrendezés nekem is csak most tűnik fel

Érdemes megfigyelni a fákat védő belső kerítést...

Nem is kicsi

Naés persze a tipikus amerikai "semmiben álló izé az épület előtt, cégnévvel" még itt is fellelhető:

Ez a másik vége, zöld fűvel

Ha viszont tipikus városkép... na, ilyen járdából kilométernyi mennyiségek vezetnek a szép derékszögű rendben kialakított utak mellett, zöld fűvel és szépen rendezett növényzettel. A fű amúgy csak látványra ugyanaz, mint otthon, érzésre sokkal tömöttebb, olyannyira, hogy még órákkal a hőség beállta után is nedves belül.

Ez az R Street, egyenesen az áruházak és az AT&T

Végül aztán AT&T-ék után módosítottam az expedíciós terven, amikor rájöttem, hogy a Wells Fargo még ehhez képest is ocsmányul messze van... (gyakorlatban egy útközbeni visszafordulás végrehajtására került sor) Úgyhogy vegyünk inkább kaját.

Utóbbiról majd valamikor részletesebben, kis ízelítőnek azért íme a müzlis szekció a Targetben (ez nem az egész, még a másik oldalon is volt jópár féle).

Müzli. Sok.

Valamikor délután tájban meg is jöttem az egésznapos túráról... (nem volt annyira sok amúgy, csak szandálban túrázni nem menő.) Utána aztán, köszönhetően az 5 szatyornyi cuccnak, amit beszereztem, vasárnap egész nap otthon olvashattam a cikkeket. Lényeges eredmény.

Zárásnak meg, a változatosság kedvéért, megintcsak egy naplemente. Ezeket tényleg nehéz megszokni.

első hét

Végre megvan tehát a Hely, jöhet az új hét... a változatosság kedvéért busszal.
Van ugyanis sulibusz. Még nyáron is. (Bár, mint tudjuk, a hétvégék itt kivételt képeznek.) Nagyságrendileg óránként jár, túlnyomórészt üres, és nagyságrendileg 40 perc alatt ér be a suliba, miután minden létező helyen megfordul. Méghozzá pontosan egy irányban.
Mercedben ugyanis nagyságrendileg minden busz körjárat, amiknek dizájnolásánál valószínűleg az volt a szempont, hogy minél több helyet fedjenek le minél kevesebb busszal... szóval ha el akarsz jutni A-ból B-be, és van épp arra busz, akkor B-ből A-ba menet kötelezően akkoris meg kell tekintened a járat körének összes többi részét is, ha a kettő közötti távolság össz egy megálló. Az óránként járó buszok pedig jellemzően azért járnak óránként, mert az 1 darab busz pont annyi idő alatt tesz egy kört.
(Azért mintha ők is felismerték volna, hogy a népek általában nem csak egy irányba szeretnének közlekedni... a városi busz 2-es járata pontosan ugyanarra megy, mint az 1-es, csak visszafelé...)
Mindenesetre a sulibusszal szerencsém van: kb. ugyanannyi időbe telik a suliba befelé eljutni, mint onnan haza. (Persze ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy a járat sulitól legtávolabbi részén lakok, de az előző nézőpont nekem jobban tetszik.)
A buszmegállóba lejutni még ehhez képest plusz negyed óra gyaloglás, a standard amerikai utcákon, mindenhol zöld fű (esténként előbújnak az automata locsolók és meglocsolják, meg a fű is minhta tömöttebb és strapabíróbb lenne, mint az otthoni, de akkorse egyszerű, hogy bármi zöld marad ilyen napsütésben).

Lefelé a buszmegálló

A helyi élővilág amúgy meglepően nagyszámú mókusból áll, amiket a pusztán látni néha. Sőt, valamelyik nap egy kolibrival is találkoztam, egy fa mellett állt a levegőben... méretre és szárnycsapkodás-frekvenciára elsőre valami brutálnagy bogárnak néztem, de ennek színes tollai voltak, és pofátlan módon még énekelt is, majd elhúzott, mielőtt lefényképezhettem volna.
(Azóta van új teló, szóval legközelebb már lényegesen kevesebb esélye van megúszni dokumentálatlanul.)

Ide meg a mókusok tűntek el.

Szóval hétfő... ami tökugyanúgy nézett ki, mint az előző hét, jött ellenben a kedd, meg az orientációs hét.
Kezdve egy asztalnyi ingyensütivel. (Megintcsak érdemes megfigyelni a mintát a hét további felére.)
Előadások. Sok. Persze volt "örülünk hogy itt vagytok" (ennyien amúgy tényleg nem voltak a PhD hallgatók a suli nem kimondottan hosszú történetében), meg hogy hogyan is kellene túlélni a dolgot. Továbbá jó sok szabályozás. Ezek nagy részét amúgy megúsztuk, tekintve, hogy egy számítógéplaborban nem lelhetők fel sem veszélyes anyagok, sem kísérleti állatok, mindenesetre... naigen. Mintha kb. mindenre lenne törvény, odáig bezárólag, hogy a diákoknak csak a saját jegyeiket tudhatják meg a sulitól (ennyit az asztalra kipakolt "keresd meg a sajátodat" dolgozatkiosztási módszerekről). Persze vannak értelmes szabályozások is, mindenesetre azért mintha olyan dolgok is "ügyvédesítve" lennének errefelé, amik otthon... vhogy... működnek maguktól.
Már csak arra is jó volt a hét egyébként, hogy begyűjtsünk egy halom ismerőst. Az új PhD hallgatók között egyébként egész sokan vannak kínaiak (milyen meglepő), bár azért akadnak helyiek is (értsd: Kalifornia, valahonnan). Plusz kb. a világ minden feléről, India, Malajzia, Irán, Mexikó...
A hét végül a tó (van tó!) partján némi röplabdázással meg kajálással zárult (melynek során például megtudtam, milyen egy "real american 'dog"... mert hotdogba ketchupot nem rakunk, csak mustárt! meg savanyú káposztát, hagymát, meg olyan dolgokat, ami picit homályos, hogy mi is tulképpen, az eredményként képződő "New York 'dog" viszont tényleg meglehetősen finom lett.)
A kaliforniai naplemenete pedig továbbra is szép...

új hely

Szóval... helyet találni nehéz. Meglepően nehéz. (Azóta már hallottam pár sztorit hasonló tapasztalatokkal...) Mindenesetre nem lehetetlen.

Sikerült végül összeszervezni egy újabb helyet telefonon... egész konkrétan tökugyanabban az utcában van, mint az előző expedíció célpontja, csak a másik végén. Nade már nem volt még egy kör gyalog, Yi-Hsuan elvitt kocsival (ami határozottan jól jött... élmény ugyanazt a járdát végignézni egy ablakból, mint amivel előző nap picit közelebbről sikerült találkozni).

Annál is inkább jó, hogy ő vitt el, mert a tulajok, mint kiderült, szintén kínaiak.

Így néz ki az utca. (A többi is.)

Nem a szürke... mögötte. Spoiler alert: az elején az az ablakom.

A nappali (USÁ-ban ezek szerint megszokott módon) meglehetősen nagy, plusz van még egy szoba a földszinten, padlószőnyeggel, aminek eddig még nem jöttem rá, hogy mi is a funkciója, de mindenesetre az is van akkora, mint a nappali.

Jobbra Szoba, aminek Nincs Semmi Értelme, balra a bejárat

Továbbá van konyha, ami, tekintve, hogy fent van kb. 4 hálószoba, lent meg még 2, végülis indokolt, hogy nagy, de ettől függetlenül továbbra sem láttam még ekkorát...

USA megalomániás konyha

Jöttek pedig ezek után a szobák. Volt kicsi, aminek az oldala a másik (szürke) házra néz, volt nagyobb, meg volt a "master bedroom", ami általában azt jelenti, hogy van hozzá saját fürdőszoba. Meg picit méretesebb. Nos, ez... ez akkora, hogy tulképpen elképzelni nem tudom, mivel tudnak egy ekkora szobát berendezni. Nem akkora, mint egy nappali, nagyobb. Plusz egy fürdőszoba, szintén hozzáillő méretekben. Wow.

Végül kitaláltam, hogy oké, kiveszem a középső méretűt... szép kilátással az utcára, meg még a szoba sem akkora, hogy teljesen eltűnjek benne.

Alapvető felszerelés: ágy, asztal, szék, őskáosz.

Ill. narancssárga bögre.

Persze semmi sem volt egyszerű: itt aztán tényleg aláíratnak egy szerződést, hogy ittmaradsz egy ideig. (Volt vagy nyolc oldala, de azért azon itt is meglepődött mindenki, hogy nekiálltam végigolvasni. Pedig egész értelmes dolgokat írt.) Sőt. Kitöltendő űrlap, dohányzok-e, hol laktam eddig, útlevélszám, minden... azon azért nem akadtak fent annyira, amikor közöltem, hogy pénzem épp annyi nincs, a másik felét majd holnap. (Bár azért azt se egy hónappal később.)

Úgyhogy végül még aznap estig összepakoltam Yi-Hsuan nappalijában, és irány az új hely. Végre. Tökjó dolog a nappali, de azért jó volt végre egy saját hely, saját kulccsal. Még akkor is, ha a szoba kiindulási állapotában összesen 1 darab matrac volt fellelhető.

Másnap reggel fél 10-re jöttek a tulajok (egy idősebb házaspár amúgy, és mint már említettem, kínaiak). Először is persze előtermeltem a maradék köteg 20 dollárost (az automaták valamiért maximum 20-asokat adnak, összegtől függetlenül), aztán viszont kitalálták, hogy oké, márpedig ha ígértek nekem előző nap asztalt meg széket, akkor kapok is. (Pár nappal később már egy ággyal is előálltak...) Aztán meg irány a Comcast, az itteni netszolgáltató.

Naigen. Net. Még emlékszem, amikor, olyan '98 táján, olvastam a Chip magazinban Kanadáról, hogy ingyen van a telefon, sőt, náluk már kábelen is jön az internet... Hű de menő. (Akkoriban nálunk egész jó telefonszámlát lehetett összehozni netezéssel.) Furcsa módon viszont azóta fordult a kocka: oké, van net, de... brutál drága. Comcasték háromszor annyit kérnek, mint akár Digiék, akár UPC-ék otthon, egy fele olyan gyors netért, és utána még van képük közölni, hogy ha többet használsz, mint 250 giga, akkor lekapcsolják. Legalábbis legutóbb ezért utálták őket. Lelkesedjünk tehát: netben simán leelőzzük az USÁt.

(Najó, amikor az egyetemi netet kipróbáltam, és valami 330 megabit lefelé meg 200 fel... tény, "net van, csak nem adunk". Kivéve a suliban.)

Vihettük is haza tehát Comcastéktól (némi sorbaállás után) a modemet és hasonlókat... nade ezt még aktiválni is kellett. A telefonos ügyfélszolgálatuk viszont igen menő. Nagyságrendileg hasonló, mint nálunk a "ha aktiválni szeretné a szolgáltatást, nyomja meg az 1-es gombot"... azzal a különbséggel, hogy megkérdez, hogy ezt szeretném-e vagy azt, majd vár. Arra, hogy majd megmondod neki. Angolul. Szóban. És működik.

(Apróbetűs megjegyzés: Comcasték összekavarták a 2 házat, amibe a tulajék egyszerre vették a netet, úgyhogy az automatikus aktiváció nem működött, az automatánál magasabb rendű intelligenciával rendelkező entitást meg kb. fél óra zenehallgatás után kapcsoltak. És voltak közben reklámok.)

Amiről még eddig nem volt szó... na az a lakótársak. Illetve a hiányuk. A nappaliban áll egy (feltehetőleg kínai) srác néhány bőröndje (már jó ideje), de amúgy én voltam az első, aki beköltözött, illletve azóta sem került elő senki. Ami egy idő után fura.

A tulajék viszont továbbra is jófejek. Naigen, már én szerelem a számítógépüket... én meg egyik nap, amikor hazaértem este, ezt találtam az ebédlőasztalon:

"For: Simon"

(És mennyirejómár.)

hely

Szerda. Suliba be, cikkolvasás laborban, este haza. Csütörtök. Suliba be, cikkolvasás laborban, este haza. Mindeközben pedig egyre fokozódó mértékben kezdett feltűnni az, hogy a "haza" egy nappali közepe, amely állapoton esetleg változtatni is lehetne.
Viszonylag enyhe módszerekkel indultam... van egy egyetemi site, http://och.ucmerced.edu (mint "off campus housing"), amire tipikusan egyetemisták(nak) pakolnak ki lakáshirdetéseket (a "bérelj egy egész házat és gyertek oda 5-en" jellegűektől bezárólag a "kiadó egy szobá"-ig). Persze volt mindenhol mailcím is, szóval előkerestem egy csomó hirdetést, és elküldtem 2 mailt. Majd úgyis küldök többet.
Válasz semmi.
Najó, következő körben már elküldtem vagy 6-ot, amiből visszajött 2 "jabocs már kiadtuk", egy nappal később. Hmm. Úgy tűnik, hogy elég nagy a kereslet kiadó szobákra... nem baj, ha az egyetemi lapon nincs, nézzünk körül Craigslisten. (USÁban kb. mindenki itt ad fel apróhirdetést.) Na meg hívogassuk őket inkább telefonon.
Utóbbival az még csak a kisebbik gond volt, hogy beszéljünk angolul telefonon, abba bele lehet jönni. Picit bonyibbá teszi a kérdést, hogy ehhez általában egy telefon se árt. Az meg nincs.
Még szerencse, hogy a változatosság kedvéért most abban az országban vagyok, ahol a gmailes "call a number" linket használni is lehet valamire. Egészen konkrétan ingyen telefonálni. Úgyhogy, kinevezve a laptopot telefonnak, kiköltöztem a folyosóra a suliban, és elkezdtem hívogatni a hirdetéseket. Nos, a statisztikán ez se javított sokat: vagy nem vették fel, vagy már kiadták. Hmm.
Végül sikerült egyet találni, ami, bár nincs kimondottan közel a sulihoz, legalább nagyságrendileg olcsó volt. Craigslisten. Előző napi dátummal. Csavar persze itt is volt: össz adott egy telszámot, hogy azon hívjuk, aztán majd visszahív.
Hmm. Csodás. Merthogy telszámom még továbbra se.
Valahol itt kezdtem rajta gondolkodni, hogy ha pár nappal ezelőtt veszek egy AT&T telót 20 dollárért, mint ahogy ez általában valószínűleg mindenki másnak jó ötletnek tűnt volna, akkor esetleg ezt is meg tudnám oldani. Mindenesetre, hála a város adottságainak (továbbá annak, hogy kocsi nélkül kb. minden végtelen távolságban lévőnek tűnt), este ebből már nem lett semmi.
Mindenesetre nem én lennék, ha nem bonyolítanám meg kellőképpen a dolgokat... így lett reggelre egy netről használható telszámom 4 dollárért (persze csak miután átjutottam a szűrőjükön, miután a magyar bankkártya és az USA cím kombója fennakadt rajta...), meg még egy Gugliéktól, ami vagy az előbbire, vagy gmailre továbbítja a hívásokat. Yess. Tudnak hívni is.
Tehát szombat, reggel. Vissza is hívott az illető, igen, még szabad a szoba, mikor tudnám megnézni? Ömm, 2-ig bezárólag kellene, mondták ők. A lakótárs (a kocsival) ellenben délután ötig nem ért vissza a tervek szerint. De nem baj, végre legalább kipróbálhatom a helyi buszokat. Szabadsáááág! Meg is beszéltem velük (némi menetrendtúrás után), hogy 13:00-ra ottleszek.
Jó előre el is indultam a megállóba, hogy elkapjam a 12:18-kor induló buszt. Sikerült is megtalálni a megállót az egyetemi oldal leírása szerint... amúgy nem egyszerű: egy oszlop, rajta egy táblával. Betonozás semmi, simán fű az út mellett (még nem jöttem rá, mitől is nem pusztult ki, ha annyian álldogálnak rajta. Persze így utólag valószínűleg azért, mert nem álldogálnak annyian.)
Persze odaértem percekkel előtte, úgyhogy volt időm összehozni ezt a fényképet:

Út a buszmegállóval szemben

Az, hogy több nem készült, nem a rendelkezésre álló időn múlott, az volt elég. (Közben megnéztem a városon keresztülhaladó "Rascal Bike Path" hídját... a bicikliutat konkrétan átvezették az út alatt. Majd egyszer fénykép...)
Mindenesetre 12:22 táján, amikor a sulibusz már némi késéssel is meg kellett volna hogy jelenjen legalább a hosszú és egyenes út végén... megszületett a felismerés.
Szombat van.
És nyár.
Nyáron, szombaton busz pedig... nincs.
Rövid mérlegelés után (ill. f-fel kezdődő, négybetűs szócskák gyakori ismételgetése közepette) végül elindultam északnak, ahol elvileg valami buszvégállomás-központ volt fellelhető, kb. másfél magyar buszmegálló távolságban. Erre már az is lelkesített, hogy a baseballsapkás, telóról zenét hallgató srác, aki pár percre szintén beállt a megállóba, már percekkel korábban megunta a várakozást, és elindult szintén arrafelé.
(Közben ez továbbra is Merced, Kalifornia, megabrutál meleggel és olyan napsütéssel, hogy falat lehet vele vágni. Sebaj, erre jó az ötvenes naptej.)
Elhatároztam továbbá, hogy kommunikatív leszek, úgyhogy ahogy beértem a srácot a következő megálló környékén, meg is kérdeztem, hogy szerinte mégis hogy a hetesszögű pokolban lehet eljutni az El Redondo Drive környékére olyan busszal, ami még közlekedik is hétvégén. Nos, kiderült, hogy buszok arra (a sulibuszt kivéve) nincsenek... gyalog meg azért elég messze van... (plusz hogy a szobatársai épp kiköltöznek, szóval lehet, hogy még kiadó szoba is lesz, meg hogy én Magyarország, szóval sikerült végigdumálni még egy fél megállót. Random emberekkel ennyit én kb. fél év leforgása alatt se beszélek. Naigen. USA.)
De ez csöppet sem változtatott azon a helyzeten, hogy már baromira 12:30 van, az albi meg totál odébb. Szóval... naigen. Futás.
A távolság tulképpen nem bizonyult elképzelhetetlenül hosszúnak (azért néha ránéztem a térképre, ha épp árnyékba értem, a táskámból előhúzott laptop formájában, hogy ugye haladok-e azért valamit), viszont nem épp a kellemes sportidőt sikerült kifogni (alias "meg lehet pusztulni a melegben"). Aztán már a fák is ritkulni kezdtek... de csakazértis. Főútról jobbkanyar, "ó már csak pár mellékutca", lenne, ha itt az utcák arányosan nem akkorák lennének, mint az otthoniak az 5éveseknek... Végül ha minden igaz, minden értelmes számítás ellenére, dögfáradtan, kimerülten sikerült odaérni 1 után nem sokkal. Lássuk tehát a helyet.
Nos, az albi röviden: bazinagy ház előszobájából nyílik két piciny, sötét lyuk, amik közül válogatni lehet, az egyik picit nagyobb, de erről már előre közlik, hogy itt meleg szokott lenni.
Egyszóval viszonylag hamar megint kint találtam magam az utcán, nagyságrendileg változatlan hőmérsékleti viszonyok mellett, azzal a felismeréssel, hogy bár teljesítettem a Jussunk El a Világvégére küldetést, ennek végeredményeképpen ott is vagyok, így még vissza is kellene jutni valahogy.
Persze gyalog.
Az eredeti terv amúgy az volt, hogy majd a sulibusszal albinézés után bemegyek az egyetemre, ahol majd összefutunk lakótárssal és úgy megyünk haza. Nos, ennyit erről. Tekintve, hogy meleg volt (ezt párszor már említettem, de egész meghatározó tényezőnek számít), meg még szomjas is lettem (eléggé), kitaláltam, hogy irány Délkelet, a nagyáruházak. Víz. Légkondi. Paradicsom.
Félúton végül megláttam egy buszt, ami pont arra ment (naná, hogy a buszsofőrrel meg lehet ilyet kommunikálni), úgyhogy egész hamar ott voltam a Target nevezetű áruháznál (az egyik ott leszálló, mexikói kinézetű öreg még készségesen meg is mutatta, hogy merre találom a bejáratot). Első számla: fél liter limonádészerű, enyhén szénsavas izé, fél liter párából csapolt csodavíz (zseniálisak a reklámszövegek errefelé... ők a "mit tartalmaz" lista mellett azt fejtegették, hogy a felhők mennyivel menőbbek, mint az a víz, ami csak úgy kifolyik a földből, ki tudja mivel együtt... és példát véve a felhőkről, ők párából, csak neked). Meg talán egy harmadik dolog is volt a kosárban, hasonló folyadéktartalommal.
Ki. Pad. Ivás.
A nap további felét aztán nagyságrendileg összevissza mászkálással töltöttem (tényleg menő dolog a szabadság), mindenféle áruházban, plázában és hasonlókban. Aztán hazamentem, de lakótárs még nem volt (wifi viszont igen), íme mellékelt ábra:

Ajtó, bevásárlási eredményekkel

Jaés akkoris szép a fa a ház előtt.

Szóval... megvolt a kellemesen interaktív földrajztanfolyam Merced szerkezetéből és éghajlatából. Sőt. Arra is rájöttem, hogy a nagyáruház ott van tőlünk két saroknyira. De mégiscsak kezelhető mérete van a helynek...

(azért ezzel a lábamon totál elkoptatott bőrfelületek nem feltétlenül értenek egyet. Tanulság: szerezni kell egy biciklit. Hasznos.)

suli

Másnap, azaz szerdán... (ez volt az a nap, ami éjjel 4-kor indult) pedig irány az egyetem (térkép, új ablakban). Na persze nem gyalog: Yi-Hsuan, alias Dennis (akinek a nappalijában megtelepedtem) elvitt kocsival. (Érdemes megjegyezni a mintát, egész jól ismétlődik a következő napokban).
Van ugye a város... ami, első benyomásra, nagy, jó hosszú és egyenes utak vannak rajta, építkezés szerint pedig az a tipikus Amerika, a megfelelő stílusú házakkal, helyenként kipakolt USA zászlókkal. Majd következik a füves, kiszáradt puszta, kisebb lankák, villanypóznák sora a nyílegyenes út mellett. Megy közben a rádió, a szokásos slágerek, azért az időnkénti reklámok ízes amcsi hangvétele egész jól megadja a hangulatot. És persze mindez huzamosabb időn keresztül. Semmi sincs közel.
Már messziről látszik az egyetemi komplexum. Zsírúj az egész, bent a puszta közepén, és bár nem kifejezetten dombszerű, ahova épült, mégis jó a kilátás a környező semmire, a távolban talán utak körvonalaival. (Állítólag télen ez az egész zöld is tud lenni. Fura most elképzelni.) Megkerüljük az épületeket (street view-ról már homályosan ismerős minden), beállunk a parkolóba, és irány az épület.
Naigen, parkoló. Látszik, hogy szeretik az autókat errefelé: a méretes aszfalttömeg, ahol megálltunk, csak egy a jónéhány közül, ami fellelhető a környéken. Még a városban is mintha így épülnének a csomópontok: parkoló, körülötte pedig kisboltok, nagyobbak, bank, telefonbolt, kajálda. Szigetekben.
Az épületbe befelé menet mindenesetre alkalom nyílt átélni a hely egy egész feltűnő jellegzetességét: miszerint... meglehetősen meleg van. A nap nagyságrendileg felülről is tud sütni, olyan intenzitással, ami nem teszi kérdéssé, hogy akarsz-e huzamosabb ideig álldogálni alatta... a levegő pedig ennek megfelelően olyan, mintha hajszárítóból fújnák. Ilyen hőmérsékletben már vártam, hogy hány másodperc után kezd rólam dőlni a víz... de nem. Köszönhetően a száraz időjárásnak, sokkal elviselhetőbb a helyzet, mint egy magyar kánikula, pedig még melegebb is van elvileg.
(Más kérdés, hogy itt ez megy egész nyáron.)
Persze a suliban van hűtés. Mint ahogy gyakorlatilag mindenhol. (Volt, amikor már egész konkrétan fáztam!)
Kis bemutatkozás a laborban (végülis már majdnem mindenkit ismertem, de végre találkoztunk a proffal is!), meg helyet is foglaltam magamnak (naszóval adtak).
Apropó, labor. A neve hallatán inkább fehérruhás alakok hajlamosak elképzelődni, kémcsövekkel, na itt semmi ilyen sincs: kb. így hívnak mindent, ahol emberek valamin dolgoznak. Nálunk persze tipikusan számítógépekkel. Hosszú beugró, két oldalt asztalokkal, előtte polcokkal: ilyenek ismétlődnek párszor, tipikusan adott prof alá tartozó hallgatók jellemző tartózkodási helyét képezve. Mindenhol számítógépek (az asztalomnál balról egy, alul egy, ja és még az enyém is), monitorok, csavarhúzók, papírdobozok (amikben mindezen tárgyak valaha megjöttek), tányérok, kinyomtatott cikkek és fekete pöttyös a4-es lapok kamerát kalibrálni. Az előtérben mikró.

A labor

Ez lett a helyem

Persze nekiálltam olvasni valami cikkeket, de végül elkezdett körvonalazódni a mai nap programja: úgyis vagyunk ketten újak (Sifei / Jennifer és én), menjünk bankszámlát csináltatni, bevásárolni, ilyesmik, aztán meg a prof, Ming-Hsuan, meghív minket kajálni valahova. Kúl.
Első állomás a bank, egészen konkrétan a Wells Fargo, ami, mint kiderült, Kalifornia legnagyobb bankja (legalábbis itt van jó sok fiókjuk meg ATM-jük). Persze ez is egy parkoló köré települt, hova máshova... de belülről már mutat a hely valamit a hozzállásból: jobb oldalt az otthon is megszokott "erődítmény, aminek a másik oldalán ülnek a bankos hölgyek" dizájn, bal oldalt viszont szép nagy fa asztalok, alacsony paravánokkal elválasztva, ízléses görbülettel. Nos, itt kötöttünk ki, egy Tony Yang nevezetű fazon kíséretével, aki lelkesen üdvözölt minket, majd leültetett, és előkapva pár prospektust, javasolt egy bankszámla-fajtát. Lelkesedése még tovább növekedett, amikor megtudta, hogy mindketten kb. 2 napja vagyunk az USÁban, na meg alkalom nyílt megbeszélni, hogy épp mi folyik az olimpián, meg Magyarországon milyen az időjárás... emlékeztető: továbbra is arról van szó, hogy bementünk egy bankba és nyitottunk egy bankszámlát. Nem egyszerű.
Ha már bankok... ugye, vittem Mastercard kártyát, mert az úgyis mindenhol működik, ellentétben az itthoni, sima, OTP-s Maestroval, ami meg úgyse. A teljes nyugalom pedig egészen addig meg is volt, amíg (a harmadik repülőn, naplemente előtt picivel) eszembe nem jutott az a tény, hogy miután otthon vásárlásra mindig a Maestrót használtam (a Mastercardot meg csak neten), utóbbi pin kódjáról a leghalványabb lila fogalmam sem volt. Laptop elő, hátha felírtam valahova... de nem.
Egyéb anyagi erőforrások: kb. 25 euró, 2 és fél font (amit még az angoloktól kaptam euróból vissza a fél liter vizemért... ezek se egyszerűek), ill. 2 ezer forint. Csodás. Ennek megfelelően meglehetős örömmel töltött el az az esemény, amikor az első egyetemi nap eleje táján az automata mégiscsak a kezembe nyomott néhány zöldhasút. Konkrétan ezt itt:

Nade, visszatérve Wells Fargóékhoz: egyrészt közölték, hogy jahh, kellene $100 számlát nyitni, de tulképpen jó az nekik később is. (Ők se egyszerűek.) Mindenesetre én már elhatároztam, hogy legyen minden rendben, kezükbe is nyomtam a Maestrót (ami... khmm... nem tuti hogy működik) meg a Mastercardot ("jóde ehhez pin kódom meg nincs").
Megoldották.
Mindez amúgy már a klasszikusabb bank kinézetű felén folyt a helynek (kevésbé klasszikus hangulattal: a bankos csaj annyira megörült neki, hogy ez az első napom az Államokban, hogy még a főnökének is elújságolta, aztán jóól kezet is fogtam mind a kettőjükkel).
Végül boldogan és megelégedetten távoztunk egy-egy köteg tájékoztató, csekkfüzet (!), na meg egy Wells Fargo logós, félliteres, duplafalú műanyag pohárral egyetemben (beépített, csavaros szívószállal).
Kocsiba be, utcán végig, kanyar, megint végig, megint kanyar... Kb. annyi képem volt a város szerkezetéről, hogy az autó mintegy teleportként funkcionált, ami kis zúgás után minden alkalommal valami totálmás helyen rakott ki... gőzöm sincs, hol. Most épp telefont venni Sifeinek, AT&T-éknél.
Íme a mellékelt ábra, hogy itt se rózsaszín minden: a srácon azért eléggé látszott, hogy ő most itt nagyon el akar adni nekünk dolgokat. Persze az is beleszámít, hogy az AT&T a nagy és gonosz telcó. Mindenesetre kaptunk neki sim kártyát. Nekem nem, úgyis t-mobile-os a telóm, meghát... maaajd.
(Azóta amúgy már két USA telefonszámom is van, mobilom viszont egy se. Ne legyünk már egyszerűek mi se. Részletek később.)
A nap aztán egy indiai kajáldában zárult, a proffal meg az egész kutatócsoporttal. Picit jellemző, hogy a prof ötlete volt az, hogy pakoljuk ki az összes kaját középre, így mindenki ki tud próbálni mindent... a csirkés spenótos szószos izétől kezdve a nagyoncsípős szószos csirkés izén keresztül... asszem valami bárány is volt. Mindenesetre finomak. A mangós smoothie szintén.
Utána meg haza... ide:

Nappali. Igen, a kábel tényleg a gumimatracból jön.

0

És akkor az előzmények. Mert Mercedbe valahogy el is kellett jutni... szóval íme némi útibeszámoló, viszonylag ritkásan készült fényképek kommentelése által.
Augusztus 7, hajnal. Vagy reggel. Mindegy, korán... szóval irány London, egy British Airways gépen (egy sima Airbus 320... bár persze lényeges az eltérés a Wizzair hasonló gépeitől annyiban, hogy nullától különböző mennyiségű dolgot kaptunk :))

Ez még itt szerintem Magyarország

(Természetesen dokumentáltuk.)

Kaja.

... végül elértünk Londonig. Mint a mellékelt ábra is mutatja.

Jellegzetes kép Londonról

Kiérve a felhőkből (... amiről persze nincs kép, mert ugye Kapcsoljunk Ki Minden Elektronikus Eszközt Leszállás Közben) amúgy már egész felismerhető lett Anglia. Egyrészt, minden zöld. Másrészt pedig... London valami elképesztően nagy, lapos, és nagyrészt pirostéglás sorházakat tartalmaz, óriási mennyiségben. Szerintem ehhez képest az újradizájnolt lakótelepeink színes házai maga a gyönyörködtető változatosság...

(További élmény, még felülről: jé, ezek tényleg baloldalt vezetnek...)

Standard Airbus A320

Nade ugye ahova megérkeztünk, az a Heathrow, amiről azért lehet tudni, hogy nem kicsi. Tény. Mindenesetre minden egyértelműen ki van írva, meg a tömeget követve se lehet sokat tévedni, mindezt hosszú folyosók során keresztül. Újabb biztonsági ellenőrzés, majd jött a "mégis mit csináljunk most két órán keresztül" projekt.

(A kedvenc a "Multi Faith Prayer Room itt balra" tábla volt, legközelebb már tényleg csinálok fényképet róla...)

A géphez vezető folyosónak viszont külön várója volt, a pultok mögött gyönyörűszép fa "American Airlines" logóval ellátott fal, ill. újabb biztonsági ellenőrzés. Nem voltak kifejezetten elnagyoltak... bár lehet, hogy csak én részesültem abban a szerencsében, hogy mindent kipakoltak, megnéztek, végigbökdöstek (és még Güntherkén sem lepődtek meg. Nem semmi.) Mindezt amúgy teljesen normálisan és udvariasan. Sőt, utána a váróban előkerült egy hölgy kérdőívvel, hogy értékeljem a reptér nyújtotta élményt, meg hogy miben fejlődhetnének még. Vagy tényleg Nyugat, vagy csak nagyon bürokraták...

A gép, amivel az út következő, 7.5 órás szakaszát megtettük, már az American Airlines színeiben díszelgett, íme.

Boeing 777

Eddig persze semmi extra. Repülőgép, szárnyak, két hajtómű, ennyi. Csak beszállás után jött át, hogy ez mennyire NAGY. Belülről ugyanis... két folyosó, a gép szélén 2-2 széksor, a közepén meg még 5. Kivéve persze az első osztályt: paravánokkal elválasztott, hátrahajtható ülések, 4 a gép szélességére. Mindenesetre fejenként egy LCD nekünk is jutott. Plusz egy piros takaró, valamint egy párna.

A jobb felső sarok a gép közepétől még mindig csak balra van...

A 7.5 óra márpedig hosszú. Valamiért azért nagyságrendekkel jobb, mint ugyanez buszon, már csak azért is, mert adnak kaját, kétszer is. Ez itt mustáros csirke bébirépával, saláta, de még kenyér és sajtkrém is volt hozzá.

Amikor pedig már kezdtem volna gondolkozni, hogy kéne valamit kajálni délután is, megdobtak ezzel:

Minipizza

És az elmaradhatatlan...

Almalé over Atlanti-óceán

Egy ideig aztán csak óceán és felhők, viszont végül beérkeztünk Kanada fölé. Ilyen távolságnál amúgy már simán érezhető, hogy a Föld márpedig gömbölyű, szóval nem a térképen vízszintes a legrövidebb út, hanem meglehetősen felfelé görbül, mint a térképen látszik is.

Kanada pedig... legalábbis látványra... meglehetősen kevés lakott területet tartalmaz, néha piciny falu 20 házzal a barominagy fenyőerdő szélén, ill. csomó rejtélyes fehér vonal mindenhol, amik valószínűleg utak (valamennyire).

Kanada, messze felülről

Haladtunk tovább... és bár nehéz eldönteni, hogy hol is kezdődött az USA, látványosan növekedett a népsűrűség. Na meg persze egész szép autópályákat lehetett látni.
Chicago előtt viszont még át kellett repülnünk a Nagy-Tavakat, egész konkrétan a Michigant... naigen, tó. Asszociáció: Balaton. Najó, picit nagyobb. Íme a partvonal:

Michigan-tó

Namármost ami földrajzórán kimaradt, az az, hogy ez a Balatonnál azért nem kicsit nagyobb. Mivelhogy jobbra én is csak a gép szárnyát láttam, pont ugyanúgy tűnt elő a tó egyre nagyobb része, mint ahogy a képen... a másik part meg még mindig sehol. A vége felé már tényleg szinte csak a víz látszott (közben elkezdtünk süllyedni, lévén Chicago valahol a másik part környékén keresendő).
Innen aztán már kép viszonylag kevesebb, valószínűleg pont azért, mert annyira nem is unatkoztam. Mert hát megérkeztünk ugye Chicagóba. Még a gépről láttuk a felhőkarcolókat, menőség... de egyébként előbbiek a város területének csak nagyon pici részét teszik ki, a maradék pedig... ami az angoloknál a "vöröstéglás sorház, végtelen sorokban", az itt a "kertes házak, szépen tervezett utcákkal és véletlenszerűen elhelyezgetett, nagyjából egyforma méretű fákkal". (Így néz ki amúgy Merced is...) Maguk a házak azért nem tökegyformák, de vannak annyira hasonlóak, hogy fenti minta, ha kellő távolságból nézzük, ugyanúgy nézzen ki a város különböző részein. (Mint a vörös sorházak.)
Mindenesetre repülőből ki, hosszú folyosón végig, sorba beáll. Jobbra USA állampolgárok és zöldkártyások, balra mindenki más. A folyosót oldalról mindenféle fura műalkotások ("ezt a padot az X chicagói iskola tanulói festették" jellegig bezárólag) díszítették, középen egy-két biztonsági / reptéri valaki terelte a népet. Folyosó vége balra be.
Már a sorban sikerült összeismerkedni egy... tulképpen lila fogalmam sincs, milyen illetőségű hölggyel, kb. finn, svéd vagy norvég lehetett, aki vmi üzleti tárgyalásra ment. Időadatok: elvileg 3.50-kor szállt le a gép, gyakorlatban 4-kor, nekem 7-kor indult a következő, na neki meg fél6kor. Amiért érthető módon aggódott kicsit.
A helyzet akkor se javult sokat, amikor a díszes folyosó végén győzedelmesen bekanyarodtunk, hogy márpedig mi végigálltuk a sort... a sor ugyanis kb. csak most jött, többszörös S alakban, egy jó nagy hallt megtöltve, előtte állomások, felette piros LED kijelzőkön futott, h ide épp állandó lakók (zöldkártya / állampolgár), átszállásra várók vagy direktben ide érkezők jöjjenek. Valamikor itt jött el az a pont, amikor a skandináv hölggyel való őszinte együttérzésem helyét átvette a "hűbasszus azért csak nem kellene már lekésni" hangulat.
Mindezen sorbaállás összesen ugyanis 2 óra szerintem simán volt.
Utána már egész jól pörögtek. Persze elújságoltam nekik a szendvicseket, amit annak rendje és módja szerint előirányoztak megsemmisítésre (feltehetőleg), megvédendő az Egyesült Államokat mindenféle külső fertőző izétől (többször is beolvasták, hogy aki az elmúlt pár napban volt farmon és találkozott szarvasmarhával, az szíveskedjen ezt jelezni). Mindez amúgy egy három lépéses folyamat része volt, útlevél (ott is lement egy pár mondatos beszélgetés, de jó fejek voltak), vám, meg még valami (ja, és már a repülőn kiadták a kék kis űrlapot, hogy kezdjük el töltögetni).
Nade ezzel még nem volt az egész: a gép ugyanis másik terminálról indult. Na persze a "menjünk a tömeg után" és a "kérdezzünk meg random embereket, hogy az American Airlines gépek honnan indulnak" módszerek itt is egész jól működtek, na meg úgy tűnik, hogy ők is tudatában voltak annak, hogy baromira késésben vannak mindennel (az egyik soron végigment egy hölgy, ránézett a beszállókártyánkra, majd közölte, hogy a bőröndöt dobjuk be oda a többi közé (mutatott egy halomra), majd ők elintézik, menjünk. Ezt tettük (mindeközben összefutva egy kazahsztáni sráccal, aki szintén valami egyetemre megy... és még egyszer megállapítva, hogy én még egész jó vagyok a 7es gépemmel).
A gép a 777-eshez képest kb. olyan érzés volt, mintha a Veszprém-Budapest volánbuszra ültem volna fel, kicsi és picit kopottas. Jóigen, USA belföldi járat. Mindenesetre még ezzel is mentünk vagy 4 órát.

Késő délutáni fények. Otthon idő: éjjel 1.

Mindeközben sikerült megfigyelni a már említett naplementét, nos, íme:

Illetve a "nap már lement, de kisüt a felhők alól rész.

Mindez amúgy tényleg egész sok időn keresztül folytatódott (kb. a Nap csak akkor mozgott értelmes sebességgel, ha nem repültünk éppen Nyugat felé).
Az út másik (és még ennél is nehezebben, azaz kb. sehogyse fényképezhető) része az volt, amikor megjöttünk Kaliforniába (szép kis városok, szabványos négyzetháló szerkezettel, lehet találgatni, hogy vajon melyik Merced), na meg amikor előbukkant San Francisco (ami valami elképesztően nagy, kivilágítva). Mondjuk nem segített sokat az élményen, hogy a leszállást az egész gépen hallhatóan végigfesztiválozta egy kb. 4éves... (mielőtt jönnének a megjegyzések a hülye elkényeztetett amcsi gyerekekről: bár már nagyon megcsappant a részarány, de ők történetesen magyarok voltak). De a fényekkel nem volt semmi gond. Meg a híddal se, ami a nagy fekete víztömeg fölött húzódott, kb. 4 sáv oda-vissza irányban, autókkal.
Picit később már a reptér ajtaja előtt álltam, macbook elő wifit keresni, ill. telefon, hogy majd rácsörgök a srácra, aki kijött elém Mercedből. Végül ő csörgött, majd elő is kerültek az egyik új lánnyal (aki egy napja már ott volt) és még egy sráccal (aki szintén velünk jött). Aztán irány Merced... egy menő és meglehetősen nagy Dodge lilafogalmamsincs-milyen kocsival. San Francisco Bay Bridge alsó emelet... meg autópályák végeláthatatlan sora két órán keresztül (megjegyzés: itt éjszaka aszfaltoznak. Több helyen is.)
Nos, ennyit az útról... íme, megvalósítottuk a 30 órás napot. (Sőt.) Éjjel negyed 2 körül dőltem el végül a vendéglátóm nappalijának egyik nagy és kényelmes fotelén, és kb. 2 másodpercbe telt elaludni. Végre.
(És talán ezek után picit érthetőbb, hogy a világ alapvető rendjének mekkora felrúgása kellett ahhoz, hogy felébredjek 4kor :))